Írta: Vén Péter

Zsenik vagy sarlatánok?

„De hát működik, kérem” – mondta egyik előadásán New Yorkban dr. Bates, még 1923-ban, amikor egy orvoscsoport felkérésére előadást tartott. Olyan sikere volt, hogy alig győzött válaszolni a kérdésekre, és végül valami hátsó ajtón menekült el a teremből. „... Legelőször 10 éve említette dr. Bates a New York-i Orvosi Társaság előtt: rendszerének az a lényege, hogy a szemproblémák legnagyobb része mentális stressz, amit lazítással gyógyítani lehet.” Később így ír a cikkben:... „S ha állításom nem igaz, akkor semmi sem igaz”. Ezt is ott lehet olvasni: „... egyetlen olyan súlyos betegem sem volt eleddig, de egyetlen kezelésem alatt álló vak (!) sem, akinél ne tudtam volna valamilyen javulást elérni”. (Better Eyesight – Jobb Látásért magazin, 1923. ápr., 13. o.).

És mit mond erről a mai orvoslás? Azt, hogy még a sima szemüveges látásproblémák sem gyógyíthatók, csak korrigálhatók szemüveggel... Hát még a komoly problémák! A két állítás kizárja egymást, és bár nem direkt módon, de sokaknak kell szenvedniük ezentúl is, mert sarlatánoknak tartanak zseniket. Úgy látszik, Semmelweisek, Giordano Brunók és Einsteinek mindig is lesznek.

Ami azt illeti, tőlem sem mehet el addig beteg, míg be nem bizonyítom, hogy mindenféle segédeszköz nélkül is képes jobban látni, és ha otthon szorgoskodik, tartós eredményei lesznek. De pregnáns változást lehet elérni az időskori makuladegenerációs eseteknél (ez nem más, mint a szemidegsorvadás) vagy a szürke hályognál, szemfenéki meszesedésnél – hogy más, általános szemüveges bajról ne is beszéljek –, orvosi felfogás ide, orvosi klisék oda. Nem lenne szabad ilyenkor mindjárt arra gondolni, hogy a látás olyan lesz, mint régen. Csak azt szeretném ezzel mondani, hogy az orvosi kezelések mellett vagy azok befejezte után még lehet és kell is tenni a látásért. Ne hagyják tehát annyiban, bizonyítsák be maguknak és orvosaiknak is, hogy van még egy esély.

Az olvasótábla eleinte becsap

Jelenleg három, komplikált esettel harcoló „fiatal tanítványom” van. Az egyik 90(!), a fiatalabb pedig két 83 éves. A 90-es néni jobb szemét szürke hályoggal operálták, de nem történt érdemi változás, így nem igazán lehetne meggyőzni, hogy a másik szemén is ki kellene cserélni valami újra az elhomályosodott lencsét. Kérdezgetésre elmondta a szellemi frissesség igen magas fokán álló tisztes korú hölgy, hogy szemfenéki meszesedése is van, ami eleve lehetetlenné teszi, hogy a beültetett lencse ellenére sokkal jobban lásson. Távoli látását vizsgáltam, mert nem hozta el szemüvegeit.

A konzultációra ezúttal Keszthelyen került sor, ahol aznap előadást tartottam. A kb. 3 méterre kitett teszttábla felét el tudta olvasni, az operált szemével még annyit sem. Ezek után megkértem, hogy hunyja le a szemét, de ne takarja el, és gondolkodjon el a fiatalkorán, hagyja, hogy a szép emlékek cikázzanak a fejében, míg 83 éves vejére irányult a figyelmem. Szürke hályoggal küzd, és a látástréninget választotta a kés helyett, kb. egy éve. Pár alkalommal találkoztunk, nála a közérthetőbb gyakorlatok válnak be – ingázás, napoztatás –, de a mentális képzelettel való munka nemigen akar hódítani. Semmit sem romlott a hályog, és ez is eredmény – állítja helyesen. A napoztatási gyakorlatot tartja a legjobbnak, és ezzel nincs egyedül. Megkértem, hogy takarja el szemét és hunyja is le, így elmélkedjen vagy 15 percet.
Most ismét Mária mamára került a sor. Megkértem, hogy nyissa ki a szemét és nézzen a táblára. „Sokkal tisztábban látok mindent” – mondta, de amikor elkezdte ráncolni a homlokát, meg mereszteni a szemeit, elhomályosodott minden. Imre is kinyitotta a szemét, amikor letelt a megszabott idő. Felvillantak az élesebb betűk, de éppolyan hamar vissza is homályosodtak, mint ahogy előjöttek. Az olvasótábla minden rossz látásúval sokáig „kiszúr”, mert bámuljuk, fixáljuk, és önkéntelenül is akarjuk az olvasást, ami feszültséget teremt.

Nézzük a sorok között a semmit!

A látás automatikus dolog, a legkisebb tudatalatti erőltetés is rontja. Ez a rossz nézési szokás olyan mélyen bennünk van, annyira nem vesszük észre, hogy nagy ügyesség kell a felfedezéséhez, hát még ahhoz, hogy meg is szabaduljunk tőle!

Megkértem mindkét „tanulót”, hogy csak a betűk és a sorok közti fehérségre gondoljanak behunyt szemmel, és csak minden tizedik másodpercben nyissák ki egy pillanatra a szemüket, nézzék meg a következő betűt, de azonnal csukják is be szemüket, nehogy a bámulás újra elkezdődjön.

Ezzel az apró trükkel Mária mama tovább jutott 2-3 sorral – és ha nem is az összes betűt, de 2-3-at egyértelműen kivett a kisebb betűs sorokból. Imrének nem ment ilyen jól. Nem tudta elképzelni a sorok közti fehérséget. Mivel a tudatunkban, a képzeletünkkel látunk, nagyon fontos lenne, hogy ott fejlesszük ki újra a betű tökéletes emlékképét, de a fehéren nincs mit látni, tehát azt gondolta, hogy nem tud vele mit kezdeni. Elmagyaráztam, hogy a fehéren való gyakorlatok pontosan azért nyugtatóak, mert ott nincs semmi különös, amit olvasni lehetne – akarva.

Megint szemeltakarás következett. Öt percet kértem. Mindketten azzal foglalkoztak, hogy valamilyen ringatózást képzeljenek el fürdés közben a Balatonban. A hatás nem is maradt el. A ringó mozgás javítja a szem tudatalatti passzív mozgását, okvetlenül fejleszti a képzeletet, és nyugtatja a mentális stresszt. A mozgás minden jól látó szemen megvan, de a látásproblémák esetén ez a nem ismert jelenség lassul vagy változik az amplitúdója, esetleg teljesen szétesik.

Melyik is a jobbik szemem?

Mária néni ezután végig elolvasta a táblát, Imrének olyan éles lett minden, mint még soha, bár olvasni még nem volt képes. Annyira elámultunk a 90 éves szellemi kapacitáson, hogy Imrét már csak az anyósa látása érdekelte, a sajátjával nem is foglakozott. Együtt vártuk az időskori látás újabb csodáit.

- Mi volt az, amivel a Balatonon ringatózni tudott? – kérdeztem.
- Hát, tudja, azok a nagy fekete teherautó-gumibelsők. A mi fiatalságunknak nem volt más. Azon lebegtünk a vízen, azt nagyon el tudtam képzelni.
- Nyitott szemmel is rá tud gondolni?
- Hát hogyne, talán még jobban is, mint becsukottal.
- Rá tudná helyezni az egészet nyitott szemmel is a teszttábla betűire?
- Persze – mondta, és a ringó úszógumi elképzelése mellett szépen elkezdte olvasni a betűket. Most hiba nélkül. Mindketten ámultunk a tisztes kor fantáziavilágán, de akkor „fagytunk le” igazán, amikor az operált szemre került a sor. A képzelet segítségével jobban olvasott vele, mint a jobbik szemével. Az idős hölgy úgy összezavarodott, hogy felkiáltott: „Jesszus, most akkor melyik is a jobbik szemem?”

Tulajdonképpen tehát a képzeletünkkel látunk, az kopik el a szemüveg és berögzülő bámulásunk, önkéntelen erőfeszítéseink miatt.